Esik az eső, Lisszabonban is. Meg a szél is új. De a biciklis szezon még mindig tart. Minden hónap utolsó péntekén kritikus tömeg teker három kört Marques de Pombal körül, aztán Praca de Espanhát megjárva vissza Marquesre, csilingelve, autók között. A végén pedig a városháza ablakán hagyunk üzenetet a vezetésnek, bicajos kívánságokat. Hogy itt nem lehet biciklizni? Badarság. Mi mindent megteszünk…
Kiszabadulni hétvégente a fővárosból mindig üdítő felfedezéseket rejteget. Kisebb túra a szomszédos Miradouro Montes Claroshoz - ahonnan ellátni a Belémi Kulturáls Központ felett egész az óceánig - vagy kocsikázás a Lisszabontól két órára lévő Montemor-o-Novoba és kerámiázni egész hétvégén, este pedig a temető/tátá bár/uszoda/focipálya szomszédságában fekvő kolostorban hajtani álomra fejünket a tábori ágyon, éjszaka koromsötétben zuhanyozni, a zsidó konyhán át a hagyományos pasztáig vacsorát főzni tizenöt személyre, majszolni a parázson sült édes krumplit, fügét hajkurászni a fáról, nem törődni az agyagos ruhával, jóízűt kacagni az esőben szaladva, lazán venni és élvezni az együtt szerzett élményt, egyszerűen, ahogy azt a helyiek teszik. Calma, calma, nálunk minden a legnagyobb rendben.
Üzenünk - kenyeret és cirkuszt a népnek!
ÓóóÓ, óceán
Montemor-o-Novo tetején
Pár száz éve palota állt itt s öt templom a különböző vallásoknak
A hétvégi szálláshelyünk
Mééri, figyeljél, mert fotóznak..katt
A konyhát beragyogják a csillagok
Bom dia!
Gyalogosan
Ott a háttérben a szobánk ablaka. Csoda egy kilátás.
A Ponte 25 de abril a végletek hídja. Összeköti a gazdag és vonzó Lisszabon városát a környező, ipari s kevésbé sármos településekkel, felülemelkedve az édes-sós Tejon. 1974-ig a diktátor Salazar nevét viselte, aztán '74-ben a forradalom első napjára emlékezve keresztelték át. Ugyan már egy hónapja annak, hogy a közelében lakom, látványa mégis minden reggel lenyűgöz, ahogy oldalából kikacsintva kel a nap. És nappal. És esti csinos pompájában.
a hajnal hasad, híd távolból
a napos ragyog, csillámlik, híd közelből
Egy helybéli barátommal sétáltunk valamelyik este Alcantarában, a híd lábának környékén. Csodáltuk a monstrumot. Kár, hogy gyalogosan nem lehet átkelni rajta, mondtam én. Nagy baj lenne az... sokan odavesznének...a fado, és a különös szél Afrikából, " you know what i mean", mondta ő.
De a legkülönösebb mégis, hogy az emberek maguk helyett megunt állataikat áldozzák fel a folyóba hajítva. Esti kocsikázás, átkelés hídon, ajtó kinyit, állat kihajít, és ennyi. Hajtanak tovább.
A városi legenda szerint a híd lábánál elterülő ház legfelső emeletén lakó Ines egyik este vacsorához terített idős édesanyjának. Kitette tányérokat, poharakat, szalvétát, előkészítette a subremesához a kiskanalat. Épp ültek volna le asztalhoz, mikor az égből hatalmas robajjal valami aláhulott. Egy, a gazdája által ráunt eb a tetőt átszakítva landolt az asztalon. Az utolsó útja volt a repülés.
